utoljára frissítve: 2009.12.17. 22:48

…Valamikor régen, még az emberi történelem előtt. Rettenetes lények éltek a Földön. Hatalmas erejükkel rettegésben tartották az embereket és velük együtt minden jó szándékú lényt. Közülük is a leggonoszabb a hatalmas Vlaar, a mágiaevő volt. Vlaar nagyúr és sötét követői örök sötétségbe borították a Földet. Az örökös félhomályban és esőzésben szépen lassan kipusztultak a növények és helyüket átvették a ragacsos indák, meg a tüskés szurcsókok. Az emberek végül megelégelték és szövetséget kötöttek a varázslényekkel. A varázslények és emberek közös hadserege meggyengítette annyira Vlaar nagyurat, hogy visszavonuljon kastélyába. Ekkor lépett elő a kor utolsó tíz mágusa, akik a varázslények segítségével átjárót nyitottak egy másik univerzumba, hogy örökre oda zárják Vlaar. Hogy Vlaar ne akarjon visszajönni, a Földön el kellett rejteni a mágiát. A mágusok idővel eltűntek, senki sem tudta hová, a varázslények pedig szintén egy másik univerzumba vándoroltak, amit Vlaar nem ismerhet. Csak az emberek egy része és az állatok maradtak a bolygón. Szépen lassan mind megfeledkeztek erről az időszakról. Ahogy visszatért a fény és a növények újra régi formájukban tündököltek elkezdődött az emberi fejlődés, ami több ezer éven keresztül folyhatott zavartalanul…

1.    fejezet

Odabent és mégis kint

Így jár, aki este elfelejt lefeküdni…

Ezt gondolta Peti miközben rohant lefele az utcán a buszmegálló felé. Az órája szerint a buszt éppen, elérhette még. Busz nélkül esélytelen volt, hogy még időben beérjen az iskolába. A fülledt nyári levegő sem segített sokat a célja elérésében.

Ez volt az utolsó nap a tanévből és nagyapja azt ígérte, hogy a szünetben elviszi őt egy varázslatos helyre valahol a pilisben. Ahogy Peti ráfordult az Ezüsthegy útra látta, hogy a busz éppen most indult tovább az előző megállóból. Éppen, hogy sikerült neki felugrani még a buszra, ami időközben elérte az ő megállóját. Peti csak lerogyott az első székre és lihegett. A hatalmas kék autóbusz közben felzúgott és elindult kacifántos útvonalán. Szerencsére majdnem az iskola előtt állt meg bár a menetidő közel egy óra volt. Így legalább lehetett nézelődni vagy éppen tanulni még iskola előtt. Ezúttal semmi érdekes nem történt az úton. Mivel meleg nyári idő volt mindenki csak azzal foglalkozott, hogy minél gyorsabban beérjen egy légkondicionált helységbe. Peti se nézelődött sokat pedig akkor láthatta volna, hogy egy öreg, ősz hajú ember botjára támaszkodva végignézte ahogy leszáll a buszról és elgyalogol az iskoláig. Az öreget csak hazafelé menet vette észre. Akkor vele szemben ült a buszon, és egy furcsa tárgyat szorongatott, mintha gyurmázna. Fénylett mint egy lámpa de szemmel láthatóan valamiféle kőből volt. Az alakja egyre jobban hasonlított egy hatalmas könnycseppre. Vagy egy átlagos méretű marokkőre amilyet az ősember is használt. Amikor felállt Petinek lehetősége támadt megfigyelni a ruháját is. Hosszú szürkésfehér reverenda szerűség volt rajta a derekánál egy fehér övvel megkötve, amire pedig apró tasakokat akasztott melyek szintén szürkésfehér színűek voltak. Ahogy az öreg észrevette, hogy Peti őt nézi elmosolyodott majd leszállt a buszról a következő megállónál. Az eset hamar kiment Peti fejéből és mire hazaért már csak az izgatott várakozás maradt a nagypapával töltendő hétvégi kirándulással kapcsolatban.

 Korábban indulunk! Hangzott a kiáltás nagyapa szájából, ahogy Peti belépett az ajtón.  Éppen, hogy átöltözött valami kényelmesebb kirándulásra alkalmas ruhába, amikor Nagyapja várakozva megállt az ajtóban. Indulhatunk mondta vigyorogva Peti. Természetesen a család női fele nem volt hajlandó ilyen félvállról venni az előrehozott kirándulás gondolatát. De hát még nem is ebédelt -  sápítozott Peti mamája. Nagyanyja pedig váltig állította, hogy csak egy ilyen vén madárijesztő képes ilyen melegben túrázni, vinni az unokáját, mint Nagyapa. A vitából Petiék kerültek ki győztesen, főleg nagyapa mély és magabiztos hangjának köszönhetően. Este jövünk kiáltott hátra még a válla fölött nagyapa és már tolta is ki az ajtón kis unokáját. Minek ekkora felhajtást csinálni egy kis kirándulás kapcsán…  mondta Peti miközben sétáltak lefele az utcán.  Ugyan már… tudod milyenek a nők. Akkor boldogak, ha beleszólhatnak mindenbe, és mindent az ellenőrzésük alatt tarthatnak. Elmehettünk volna halkan is, de így jobban fognak örülni, ha hazajövünk. Talán valami finom ebédet is csinálnak a tiszteletünkre – nevetett fel nagyapa. Peti vele eggyüt nevetett. Így sétáltak a kihalt utcákon a Pilis felé. Bár tömegközlekedéssel az út egy részét könnyűszerrel megtehették volna, Nagyapa nem rajongott túlzottan a buszokért így az egész utat gyalog tették meg.A délután monoton menetelésben tellt. A monoton érzést fokozta a madarak folyamatos csiripelése és a bogarak zümmögése. Peti lábai már teljesen kikészültek és már a nap is kezdett lenyugodni amikor Nagyapa megállt. Itt volnánk – jelentette ki önelégült arccal. Egy meredek hegyoldal alján álltak. A nap már rég eltűnt a hegy mögött. A fák susogtak a meleg nyári szellőben és ez meghitt érzést kölcsönzött a helynek Peti mégsem értette mi olyan különleges itt amíg Nagyapa rá nem mutatott egy kis barlangnyílásra a hegyoldalban. Itt fogunk éjszakázni. Ezt a barlangot szerettem volna megmutatni neked. De most gyere gyűjtsünk gyorsan tüzifát mielőtt teljesen besötétedik. Nekikezdtek hát a fagyűjtésnek. Nem volt nehéz dolguk, napok óta nem esett az eső és a nagy meleg mindent kiszárított. Mire elegendő fát gyűjtöttek a vacsora megsütéséhez ami egyszerű szalonna volt hagymával és kenyérrel már teljesen besötétedett. Nagyapa ügyeskedése folytán néhány perc múlva már gyomorkorgató illatok terjengtek a levegőben. A lángok pedig vörösre színezték a környéket. Nagyapa idekint fogunk aludni a tűz mellett vagy bemegyünk a barlangba? Kérdezte Peti miután jól teleették magukat. Hogyan? Természetesen bent a barlangban alszunk. Ott biztonságosabb. És kicsit hűvösebb is van. Könnyebb aludni mint idekint ebben a nagy melegben. Mire a tűz lángjai elenyésztek és már csak az izzó parázs emlékeztetett a lángoló fahasábokra már behúzódtak a barlangba és lefeküdtek a hálózsákokban. Peti még valami kérdezni akart Nagyapjától de mire eljutott volna odáig, hogy feltegye a kérdését már el is nyomta az álom, elvégre hosszú napja volt.

Elhatároztam, hogy mostantól egyszerre több regényt is fogok írni így mindig azt frissítem majd amihez új ötletem támad. Nemsokára begépelem a mai termést.

1. fejezet

A Nap magasan fent járt az égen. A fű már sárgult a szárazság miatt, az égen egy kósza felhőt sem lehetett látni. A kicsiny Budapesti játszótéren gyerekek futkostak. A szülők a padokon ücsörögtek és próbálták elviselni a hőséget. Nagy volt a zsibongás mindenhol kivéve, az egyik sarokban aholis egy vénséges öregember körül csoportosultak a csöppségek.

Az öregember pedig mesélt...

"...és akkor a barátommal úgydöntöttünk ez így nem mehet tovább. Az embereknek nyugalomra van szüksége. Összehívtuk hát, a mágikus tanácsot és felvetettük, hogy a varázslényeknek el kell tünniük a földről..." Miközben beszélt, a gyerekek a homokra mutogattak ahol a homokszemcsék apró figurákká alakultak és az apró figurák eljátszották a mesét. - Aranyosak ezek a picik- gondolta magában az öregember, majd folytatta a történetet. "A tanács megszavazta az ötletet és a Föld minden varázserejét hatalmas kristályokba zártuk, amiket elrejtettünk egy hegy gyomrában. Ez a hegy rejti magában a Föld szívét. Az utolsó szabad varázserőket már nem a kristályokba zártuk, hanem hatalmas átjárokat nyitottunk és egy párhuzamos világba küldtük az összes varázslényt, mindet kivéve néhányat akik az emberiség felügyeletére ittmaradtak.

- És a bácsi is ezek közé tartozik? - kérdezte egy kislány.

-Nem egészen, felelte mosolyogva az öreg. Én azért vagyok itt, hogy a maradék varászlényeket felügyeljem és, hogy a hegyet védjem ami egészen közel van hozzánk, de most menjetek. Látjátok a szüleitek már nagyon nem nézik jó szemmel, hogy egy ilyen vén emberrel társalogtok.

A fiatalok szétszéledtek, az öreg pedig lassan felált így láthatóvá vált a ruhája. Hosszú szürke köntösféleséget viselt. Egy boton támaszkodott, szakálla és haja pedig a derekáig ért. Világoskék szemében a mérhetetlen bölcsesség és a vidámság szikrája lobogott. Bár meglehetősen öregnek látszott, mégis fürgén indult el a játszótér kijárata felé. Ám ahogy odaért, ahelyett, hogy átment volna a kapun, egyszerűen eltünt mintha nem is járt volna arra soha...